Káli kalandok 2.nap

Az előző napi kirándulás, medencézés és olaszrizlingezés azért kiszívta az energiánkat rendesen, úgyhogy aludtunk ameddig bírtunk, vagyis aludtunk volna még, mert bírtuk volna, de Luca lányunk reggel 7-re időzítette a felkelésünket.  Mivel mondtuk neki korábban, hogy megyünk állatnézőbe, be is ragadt neki és nem akart lemaradni semmiről. Így hát gyors reggeli, majd irány a Salföldi Major, ami bő fél óra Balatonfüredtől, ahol aztán van minden, ami állat.

no de mi is van a Majorban?

De nem ám csak állat, hanem őshonos magyar háziállat. Lehet őket nézegetni, simogatni, etetni, lovas kocsikázni, ilyesmi. A gyermekünk természetesen a legritkább, legegzotikusabb állatra volt rákattanva, Sanyira, a macskára. Persze ilyen ez. A szülők mindent meg akarnak mutatni a gyereknek, de a jó öreg macska elviszi a showt. Nem kell ide rackajuh, bivaly, meg ló, kell ide egy macska és kész.

Egy kis személyes lovas sztori

Apropó lovak. Sosem voltam lovas ember, gyerekkoromban vitt el nagymamám minket öcsémmel egy lovardába, ahol futószáron lovagoltunk párszor. Valamiért nem épült be az életembe, pedig vonzanak a lovak. Pár éve egy céges csapatépítőn voltam Hollandiában és elvittek minket egy lovardába, ahol egész nap lovakkal kellett különféle feladatokat végrehajtanunk.

Egészen különleges élményben volt részem itt. Valahogy minden feladatban kiemelkedtem a 10 kollégám közül, de volt egy, amiben különösen kijött a különbség. Egy nagy karámban voltak a lovak és egy nagyjából 200 méterre lévő másik karámba kellett őket átkísérnünk anélkül, hogy hozzájuk érnénk. Az összes kollégám próbálkozott tapssal, ugráltak, hangoskodtak, de semmi történt, a lovak meg sem mozdultak. Egyedül velem jöttek, mindössze annyit csináltam, hogy a tenyereimet csípő magasságba emeltem és elindultam feléjük, ők pedig mentek előttem mint a kis ministránsok. Ez volt az a pillanat, amióta még erősebb kötődést érzek a lovakhoz. Tudom, hogy a Salföldi Major több mindent tud, de nekem mégis a lovarda volt a kedvenc részem itt.

Az óránkra néztünk és elmúlt dél, úgyhogy beugrottunk a Salföldön található Pajta Galéria Vendéglőbe. Leültünk a nagy diófa árnyékába és egyből otthon éreztük magunkat. Otthon ugyan nincs diófánk, de az egész hely hangulata nagyon otthonos, tetszik, hogy minden igen autentikus, semmi nincs túlgondolva, szóval bejött. Imádjuk, hogy bármerre megyünk a Káli medencében, mindenhol ilyen és ehhez hasonló gyöngyszemekbe botlunk.

Sokan mondják Balaton-felvidékre, hogy sznob, szerintem szimplán csak stílusos és a stílust szerető embereket vonzza. Nyilván emiatt drágább is, mert hát Puskás Öcsi nagy mondása mindenre igaz (kis pénz kis foci…).

Visszatérve az étteremre, az ebéd maga nem volt maradandó élmény, de bőven az átlag feletti. A kávé után kiültünk az étterem előtti „kőtengerhez”, ami nem olyan látványos, mint a Szentbékkállai, de bőven izgalmas és egyedi.

Káli-medence a kövek mekkája

Alighogy felkeltünk a kövekről, elkezdett esni az eső, aminek most annyira nem örültünk, de hát ez van. Elindultunk vissza Füredre, de még volt egy program, ami be volt tervezve és elég fontos volt ahhoz, hogy halasszuk.

Nemrégiben volt Bordeauxban a Challanger International du Vin, az egyik legnagyobb borverseny Európában, ahol a Canter borház Magnus Sárgamuskotálya aranyérmes lett, be is ugrottunk és vettünk belőle pár palackkal, majd indultunk a szállásra. Pár órával később a vacsora közben megkóstoltuk ezt a szimpatikus Sárgamuskotályt, majd egyből éreztem, hogy ez a nap sem volt hiábavaló.